Kulik István Gátér külterületén több mint 25 évig járta kétkerű lovaskocsiján a kiterjedt tanyavilágot. Ő a Magyar Posta utolsó lovas kézbesítője. Számtalan újságcikk és tévériport jelent meg róla. Ezek közül válogattunk.
RTL KLUB televízió, Fókusz c. riportműsor (2011.05.20.)
http://www.rtlklub.hu/musorok/fokusz/cikk/367945
Lóval szeli át a pusztát a hírhozó
A levél és a nyugdíj még a többezer hektáros Bács-Kiskun megyei tanyavilágban sem késhet. Kulik István még sohasem volt külföldön, sőt a Balatont is csak egyszer látta életében. Az egyetlen lovas postás ennek ellenére mégis a világ legboldogabb emberének mondja magát. Kordélyával 24 éve, naponta körülbelül 40 kilométert jár be – cudar időben vagy rekkenő hőségben, derékig érő fűben, a sokszor sáros, hepehupás földutakon.
Az egyetlen, és valószínűleg utolsó lovas postásunk napi 6 órát dolgozik, összesen 80 kilométeren szolgál. A listáján 61 cím van, aminek többsége kietlen, szinte járhatatlan utak melletti tanyákon van. Előfordul, hogy 2 óra alatt mindössze csupán 2-3 címet tud bejárni. A ló az ő tulajdona, a kocsi pedig a cégé.
Kati egy tiszta vérű, nagyon szívós nóniusz kanca. Nem mellesleg ezzel a fajtával a II. világháborúban többtonnás ágyútalpakat húztak a katonák.
István számára a tanyavilág a paradicsom, hiszen itt mindig jó levegőn van, és a nap 24 órájából 18-at imádott állataival, a lovaival tölthet.
Nézze meg a RTL Klub Fókusz riportját:
Forrás: http://www.rtlklub.hu/musorok/fokusz/videok/129617
VÁROSI TV SZEGED (2009)
168 óra (2011. június 23.)
Forrás: http://www.168ora.hu/itthon/postas-tanya-lo-poni-teesz-juhasz-hataror-riport-77428.html
Postáskordé a tanyavilágban
– Jó illatuk van az olajfáknak – int a földút menti fasor felé Kulik István. Az ötvenes férfi postásegyenruhában, sárga mellényben, nagy, barna táskával feszít a bakon. Ő az ország utolsó lovas postása. Nyúlánk ember. Szája szegletében folyton ott a mosoly. Nem végzett sok iskolát. Ahogy háztartásbeli anyja és téglagyári munkás apja sem. De hisz Istenben meg a lovában. Meséli: a Biblia úgy tartja, hogy a szamár az Isten lova, mert az még a szemétdombon is megél. Neki meg marad a Kati. Igazán embernek való ló: naphosszat csak herét enne.Kulik István, ahogy mindig, reggel négykor kelt. Megkávézott, abrakoltatott, a faluban kihordta a postai csomagokat. Aztán befogta Katit.Szindi, a törpetacskó épp tüzel. Mostanság folyton kiszökik a portáról. A postás, mielőtt elindult, ölben vitte vissza az udvarra. Láncra kötötte, pedig nem szokta.
– Nehogy baja legyen!
Ránt egyet a gyeplőn. Akár egy ladik a sodrásban, imbolyog velünk a kordé. A ló felkapja a fejét, marhákat lát a körtefa alatt unatkozni. Megrázza a sörényét, sok a bögöly. Izzik a Bács-Kiskun megyei tanyavilág, a nap vörösre égeti nyakunkat.
– Ha végeztünk, meghempergőzik a fűben – legyint a férfi a rovarokkal küzdő lóra.
Sietni kell, várják az emberek a nyugdíjat, újságot, levelet.
Nem bírja az autó az itteni vadvilágot. Ha hasig ér a sár, Kati akkor is eljut a Gátér környéki tanyákhoz. Vídiás patája nem csúszik meg a jégen. Csak egyszer bukott fel, de akkor túl gyorsan hajtottak. Az állat akkorát esett, hogy hetekig kezelték a farát.
Tízéves már, de jól bírja a szolgálatot. Saját tulajdon, a tartásához átalányt fizet a posta, csak a kordé az államé.
Kati az anyját váltotta, aki egy gazdaköri felvonuláson adta fel az életet: a harsány kürtösöktől megriadva nekiiramodott, majd zihálva ballagott át a másvilágba. Talán, mert a csendhez szokott. Ahogy Kati is. Ehhez a kócos réthez, ahol távoli csaholás furakszik a gazba, és tücsökszó temeti a téesz romos birkahodályait.
A tanyasi ház mögött Tata a krumplit permetezi. 82 éves az öreg, de egyetlen ősz hajszála nincs. Felesége büszke férje fekete üstökére. Az asszony még csak 76, fáradt a sok munkától, de nem költözne be soha Gátérre. Pedig veje, Kulik postás is ott lakik a lányukkal, aki most hazalátogatott.
A ház mellett „igazgatja a lucernát”, fürdőruhában gereblyéz.
– Parasztasszonynak ez a szolárium – nevet ránk.
– Jó itt a tanyán, nem szokom meg a falut – sóhajt édesanyja.
Mentegetőzik a házfal miatt, ráférne a festés, de a szaki azt mondta, ne keressék, majd ő jelentkezik. Nem tette, már hosszú hónapok óta várják.
A postás fához köti Katit. Tata felkapja a fejét:jeleznek a kutyák, a veje meghozta a nyugdíjat.
– Ne kiabáljatok! – feddi meg a csahosokat, besiet a kertből, és ahogy van, gumicsizmában ül asztalhoz.
A viaszosvászon terítőn, mint kredencben a nippek, ott állnak pedáns sorban három éve meghalt fia fényképei. A postás leszámolja a pénzt az asztalra. Kevés, mint mindig.
Hátul a kertben, túl az itatónak használt porcelánkádon, a kapirgáló tyúkokon, társaival ugrándozik az egy hónapos Sári és a mindig mocskos Barbi. Boldogok. Még a biciklizörgésre is nekividámodnak, nemhogy gazdájuk hangjára.
– Gyertek, kincseim! – mosolyog a postás szeme a pónikra. Cukorral a markában mászik át a villanypásztoron. – Ruhában nem üt akkorát – nevet a rémületet látva arcomon.
A póniból van négy, fogathajtó versenyekre viszi őket. Rengeteg díjat hoztak már haza. Egyszer egy idegen több mint egymilliót ígért a szép fogatért meg a pónikért, de a postás nem adta, mert a fukszos lekezelően beszélt vele.
– Szegények vagyunk, de tiszteljük egymást – bosszús még mindig Kulik István.
A dühös hangra az öszvér is felemeli a fejét.
Lassan poroszkálunk. A postás imád mesélni: mindig is szeretett lovagolni, már háromévesen felmászott egy fekvő tehén hátára, katonaként meg lovas határőr lett, később juhász. Megvan még a szűr. Télen, ha felül a kordéra, abba bújik, olyan az, mint egy kályha.
Régen „saját” gulyája is volt, a munkások hozták össze az asszonnyal. A szép lány akkoriban libákat őrzött, az emberek heccből az ifjú Kulik nevében pipacsot, búzavirágot vittek neki. Házasság lett a viccből, meg két gyerek. Diákként országos versenyeket nyertek, ma fűtésszerelő mindkettő.
Jövőre lesz negyedszázada, hogy Kulik István beállt postásnak. Nyugdíjba ment a korábbi lovas kézbesítő, a posta pedig olyan embert keresett a munkára, akinek van lova. Csakhogy az évekkel együtt lassan eltűnt a szép tanyavilág. Elnyelte a fű a dohánytermesztő üvegházakat, az istállókat, a kanszállást, ahol a kan disznók vártak a dolgukra. Bedőlt a hatosztályos iskola fala, a nyugdíjasok lakta pusztából amúgy is rég kiveszett a gyerekzsivaj. Békazöld a pocsolyavíz a birkafürdető vályújában, elbújik a beton a magas fűben, könnyen belebotlik az idegen.
Hogy a pusztulás teljes legyen: az eperfák mellett három hete kigyulladt a téeszistálló. Tehén már nem volt benne, egy vállalkozó kötötte bálába itt a kutyaeledeles zacskókat. Kulik István úgy meséli, régen Kádár János is mulatott az épületben, tiszteletére pesti színészekkel adott bankettet a szövetkezet.
– Szép világ volt! Az emberek szegényen éltek, de segítették egymást – bámul maga elé a postás.
Ma már nincs munka sehol. Piacra termeszteni nem éri meg, a tejért alig adnak valamit a felvásárlók. Előfordult, hogy egy bátor vállalkozó bevállalt több mint ezer birkát. De nem tudott elszámolni a nyájjal, hosszú fa és rövid kötél lett a vége.
– Itt befordulunk! – figyelmeztet Kulik István.
Út persze nincs, csak derékig érő gaz.
A tanyasiaknak a postás jelenti a külvilágot. Ha kell, bevásárol az öregeknek, kocsiján orvoshoz viszi őket. Rendszerint ő találja meg a magányosan meghalt embereket.
Megesett, az egyik asszony bekattant. Csak a dűlőútig járt ki a házából, hogy sorsáért káromolja az eget. Paréjból főzött magának levest. Csontsovány volt, akár a kutyája.
A postás a saját pénzéből vett neki ennivalót.
Más a tehene miatt riasztja a tanyák mindenesét:
– Ellik a jószág, nincs ki segítsen!
Kis ligetben állunk meg.
– Megjöttem – rikkant a postás a fák közötti csapás felé.
Házat nem látni a sűrűtől. Nemsokára egy öregember csoszog ki a napra, mögötte a lánya. Bokánkkal incselkedik két csahos kutyájuk.
– Menjetek innen! – mordul rájuk az öreg, azok meg riadtan curikkolnak.
A nő „ápolásin” van otthon, az államtól kapott pénzen gondozza az apját. Esténként fél, nehogy a nagybeteg férfi rosszul legyen, mert ide még a mentő sem talál ki. Ma paprikás krumplit főzött, ünnepi ebéd dukál a nyugdíjhoz.
Vesznek a pénzből sorsjegyet is:
– Egyszer nyertem ötvenezer forintot. Ételt vásároltam rajta. De vásár volt a kultúrban, jutott ünnepi ruhára is – hajtja le szégyenlősen a fejét.
Azt mondja, egyszer biztosan elmegy a tanyáról. Itt hagy mindent.
Beteg apjára néz, aztán ránk. Mentegetőzik:
– Csak ha úgy hozza a sors!
Egyszer már elment. Miután a férje meghalt, hazaköltözött. Mert itt mindig jó illat van az olajfáktól.
Kulik István ránt egyet a gyeplőn. Akár egy ladik a sodrásban, imbolyog velünk tovább a postáskordé.
Origo.hu
http://www.origo.hu/kultura/20110511-az-orszag-utolso-lovas-postasa.html
„Olyan, mint egy terepjáró” – az ország utolsó lovas postása
Vincze Barbara |2011. 05. 12., 20:00||
Egy Kati nevű tízéves lóval jár az ország utolsó lovas postása a Bács-Kiskun megyei Gátér külterületein. Kulik István lova a területre jellemző vízátfolyásokon is könnyedén áthúzza a Magyar Posta kordéját. A lóra a posta átalányt fizet, gazdája télen sokszor lóháton viszi ki a leveleket, mivel az ajánlott küldemények egy napot sem késhetnek. Az [origo] végigkísérte a postás és a ló egy napját.
Tűz a nap, rengeteg a zöld, a nádas és a legelő, a belvíz tavakká állt össze, ahonnan kócsagok, kanalas gémek és vadkacsák röppennek fel. Közvetlenül előttünk egy ló lépked, alattunk a kocsi kerekei görögnek a hepehupás földúton. Kedd délelőtt van, reggel nyolc óta vagyunk úton az ország utolsó lovas postásával a Bács-Kiskun megyei tanyavilágban.
Az 53 éves Kulik István a Kiskunfélegyházától tíz kilométerre lévő Gátér nevű falu melletti külterületekre szállítja a küldeményeket – a posta terminológiája szerint „külterületi egyesített kézbesítést végez”. A Magyar Posta jellemzése szerint a munkakörzetre „kiterjedt külterületi területrész jellemző, a tanyák szórtan helyezkednek el, a talajszerkezet szikes, vizenyős”. Napi hat órát dolgozik, összesen 78 kilométeren szolgál, listáján 61 cím van, ezek többsége tanya és majorság. Az ezer fős Gátéren két postás kézbesít: a belterületek Kulik István kolléganőjéhez, a külterületek hozzá tartoznak. Közvetlen kézbesítőtársa Kati, a tízéves nóniusz, akinek már az anyja is postásló volt. Kulik István 24 éve kezdte Kati anyjával a postaszolgálatot, a ló tartására a Magyar Posta átalányt fizet.
Téliesíthető munkaeszköz
Ahogy az időjárás romlik, úgy nő a ló szerepe. Hasig érő vízben például nincs más megoldás, mint a ló, a küldeményekre ilyenkor sem várhatnak napokig a tanyákon élők. A postás hóban is lóháton szállítja ki a leveleket, ilyenkor csak a jeges talaj jelenthet veszélyt: „Hajtottam a jégen, mint a meszes, de a ló elesett. Egy hónapig kellett utána kezelni a tomporát” – idéz fel egy kellemetlen téli balesetet. Mielőtt belépett a postához, 1972-től évekig dolgozott juhászként a helyi tsz-ben.
Kondigép és Lada-ajtó
Kulik István a faluban biciklivel kezdi a hatórás műszakot. Miután kihordja a küldeményeket, köztük egy női kondigépet – amit a csomagtartón még mindig könnyebb szállítani, mint például egy Lada-ajtót, amit szintén biciklin vitt ki egyszer -, hazateker és befogja a lovat. Mint mondja, szerencsénk van, könnyű napunk lesz, csak 5-6 cím van: ajánlott és sima levelek. A lapok – jellemzően a Szabad Föld és a Kistermelők Lapja – a hét második felében jönnek, most a levelek mellett csak egy Kiskegyedet és pár szórólapot visz magával.
Mindenkit személyesen ismer, a tanyák lakóival tegeződik. Ebben a régióban nem nagyon cserélődik a lakosság: ritkán építenek új épületeket, jellemzőbb, hogy a régiek néptelenednek el. A legnagyobb változásokat a természet okozza: a legelő helyét gyakran elfoglalja a belvíz, a folyamat néhány éve kezdődött, idénre elég rossz lett a helyzet – mondja.
A ló egy terepjáró
A lónak szerinte meg sem kottyan, hogy a szokásos egy helyett most három embert húz, a rögös utakat is remekül kiegyensúlyozza. A nóniusz híres teherbírásáról, és egyébként is: „Olyan a postásló, mint a terepjáró” – mondja gazdája. Sokszor magától kanyarodik: „Tudja, mi az útvonal, minden tanyára befordul”. Ahol lovak is vannak, Kati jelzésképpen nyerít egyet, amire nyerítés a válasz, amit még néhány ide-oda nyerítés követ: „Mi is köszönünk, ha találkozunk, ő ugyanúgy üdvözli a többieket” – magyarázza a gazdája. Amikor megállunk, a ló egyből falatozni kezd: a lucernát, a füvet, a nádat egyformán szereti, de a cseresznyefa leveleibe is belekóstol.
Sok esetben hepehupás utakon kell közlekedni, de hasig érő vízben is kézbesíteni kell a leveleket
Amikor rákanyarodunk at 451-es útra, kamionok húznak el mellettünk, ami nem zavarja a lovat. Gazdája arra a pilótára nagyon mérges, aki egyszer egy vegyszeres repülővel tréfából öt méterrel a fejük felett húzott el. A ló nagyon megrémült, mint mondja, kishíján belefordult az árokba.
Kulik István egyelőre nem tervezi a nyugdíjat, noha egy fél maréknyi gyógyszert kell szednie betegségeire. A szomszéd tanyán egy Marika nevű nő jön elénk csaholó kutyáival, a ház körül tehenek és egy magyar szürkemarha legel. Váltanak pár szót, felemlegetik az esetet, amikor Marikának és élettársának két tehenét és egy borjúját ellopták. „A parasztnak téglát kell tennie a feje alá, hogy ne tudjon mélyen aludni – mindig ezt mondta a nagyapám” – magyarázza a kézbesítő. Aztán megegyeznek abban, hogy tudják, ki volt a tolvaj, de ahogy a kerékpárlopásoknál, ilyenkor sem lehet mindig felelősségre vonni az illetőt.
A Magyar Posta készítette a kecses és strapabíró kordéját
Egy olasz tenyésztő éppen nincs otthon, amikor megérkezünk, Kulik István felhívja, és néhány perc múlva befut a középkorú férfi. Tört magyarsággal beszél, miközben aláírja ajánlott levelét.
A halottakat is sokszor a postás találja meg
„Szépség nyáron a táj, nagyon jó szabadon járni, mindig a magam ura, gazdája szerettem lenni. Kijövök ide, itt vidulok föl” – mutat a postás a környékbeli tanyák nyomaira, ahol korábban nagyszülei éltek. Munkájának ugyanakkor megvannak az árnyoldalai is: többször előfordult, hogy ő találta meg a tanyájukon meghalt magányos embereket. Megviselték a „remetében élt” emberek esetei – mondja. Olyan is volt, hogy ketten cipeltek ki valakit az útra a mentőhöz.
Miután kettő körül befejezi a munkát és visszatessékeli Katit az istállóba, kupákat és versenyeken készült fotókat mutat. Lovaival – köztük több a póni – rendszeresen jár amatőr fogathajtó versenyekre. Röszkénél lovas határőrként szolgált, ahol „fogtak csehszlovákokat, szlovákokat, románokat, orosz katonákat is”. De kapcsolata a lovakkal ennél is régebbi: tejeskocsis ember volt a szomszédjuk, a környező tanyákról gyűjtötte be a tejet. Gyerekként többször járt ki vele, és ha a szomszéd sokat ivott és a szekéren kis pihenőre kényszerült, átmenetileg ő helyettesítette a tejgyűjtésben.
Kulik István hobbija a fogathajtás
Kulik István lovaihoz és a többi állathoz minden nap 4-kor kel, fél 8-tól ott van a postán, aztán a munka után megint jönnek az állatok és a föld. És ha ő az utolsó lovas postás, a többi tanyán hogyan oldják meg a kézbesítést? Mint mondja, kollégái már nem mennek ki házhoz, hanem az út szélén sorba rakott ládákba dobják be a küldeményeket. Ezt az úgynevezett támpontos kézbesítést Kulik István egy okból nem tartja jónak: „Akkor a tanyákról minden nap oda kell gyalogolni, olyankor is, ha nem jön semmi küldemény” – mondja.
| A Szegedi Igazgatóság területén már az 1960-as évek elején megjelentek a lovas kezelők a nehezen megközelíthető külterületeken élő lakosság ellátásában. A kézbesítővel kötött megállapodás szerint a lovas postás a kezelőjárat ellátásához saját lovat, mint hátaslovat használt és saját költségén gondoskodott a ló felszerszámozásáról. A ló használatáról a posta lótartási átalányt fizetett, ebben az összegben a lótartással – istálló biztosítás, lóápolás, lóadó stb. – és a felszerelés használatával kapcsolatos összes költségek benne foglaltak.
A korabeli adatok szerint 17 településen volt főleg nyerges, lóhátas lovas kezelőjárat. A 17 településből 10 településen egész évben lóval közlekedtek a postások, 7 településen időszakos volt a ló használata, októbertől márciusig lóval, áprilistól szeptemberig kerékpárral közlekedtek. A külterületi támpontos kézbesítés bevezetése és az úthálózat fejlesztése a legtöbb helyen kiváltotta a lovas kézbesítést. Az 1990-es évek elejére már csak két szomszédos településen, Csongrád-Bokros (időszakosan) és Gátér (egész évben) maradt meg a lovas kézbesítés. A Csongrád – Bokros postán a lovas kézbesítést kiváltották gépjárműre. Gátérre 1962. augusztus 1-gyel vezették be a lovas kézbesítést. Kulik István elődje Fazekas László volt, Kulik István részére 1987-ben engedélyezték a lótartási átalány kifizetését. (Forrás: Magyar Posta) |
HUNSOR Magyar-Svéd Online hírfigyelő (2011-05-12)
http://iloapp.hunsor.se/blog/kitekinto?Home&category=17
Kulik István, az ország utolsó lovas postása
Posted by 2011-05-12 23:16:26
Egy Kati nevű tízéves lóval jár az ország utolsó lovas postása a Bács-Kiskun megyei Gátér külterületein. Kulik István lova a területre jellemző vízátfolyásokon is könnyedén áthúzza a Magyar Posta kordéját. A lóra a posta átalányt fizet, gazdája télen sokszor lóháton viszi ki a leveleket, mivel az ajánlott küldemények egy napot sem késhetnek. Az [origo] végigkísérte a postás és a ló egy napját.
Tűz a nap, rengeteg a zöld, a nádas és a legelő, a belvíz tavakká állt össze, ahonnan kócsagok, kanalas gémek és vadkacsák röppennek fel. Közvetlenül előttünk egy ló lépked, alattunk a kocsi kerekei görögnek a hepehupás földúton. Kedd délelőtt van, reggel nyolc óta vagyunk úton az ország utolsó lovas postásával a Bács-Kiskun megyei tanyavilágban.
Az 53 éves Kulik István a Kiskunfélegyházától tíz kilométerre lévő Gátér nevű falu melletti külterületekre szállítja a küldeményeket – a posta terminológiája szerint „külterületi egyesített kézbesítést végez”. A Magyar Posta jellemzése szerint a munkakörzetre „kiterjedt külterületi területrész jellemző, a tanyák szórtan helyezkednek el, a talajszerkezet szikes, vizenyős”. Napi hat órát dolgozik, összesen 78 kilométeren szolgál, listáján 61 cím van, ezek többsége tanya és majorság. Az ezer fős Gátéren két postás kézbesít: a belterületek Kulik István kolléganőjéhez, a külterületek hozzá tartoznak. Közvetlen kézbesítőtársa Kati, a tízéves nóniusz, akinek már az anyja is postásló volt. Kulik István 24 éve kezdte Kati anyjával a postaszolgálatot, a ló tartására a Magyar Posta átalányt fizet.
Ahogy az időjárás romlik, úgy nő a ló szerepe. Hasig érő vízben például nincs más megoldás, mint a ló, a küldeményekre ilyenkor sem várhatnak napokig a tanyákon élők. A postás hóban is lóháton szállítja ki a leveleket, ilyenkor csak a jeges talaj jelenthet veszélyt: „Hajtottam a jégen, mint a meszes, de a ló elesett. Egy hónapig kellett utána kezelni a tomporát” – idéz fel egy kellemetlen téli balesetet. Mielőtt belépett a postához, 1972-től évekig dolgozott juhászként a helyi tsz-ben.
Kondigép és Lada-ajtó
Kulik István a faluban biciklivel kezdi a hatórás műszakot. Miután kihordja a küldeményeket, köztük egy női kondigépet – amit a csomagtartón még mindig könnyebb szállítani, mint például egy Lada-ajtót, amit szintén biciklin vitt ki egyszer -, hazateker és befogja a lovat. Mint mondja, szerencsénk van, könnyű napunk lesz, csak 5-6 cím van: ajánlott és sima levelek. A lapok – jellemzően a Szabad Föld és a Kistermelők Lapja – a hét második felében jönnek, most a levelek mellett csak egy Kiskegyedet és pár szórólapot visz magával.
Mindenkit személyesen ismer, a tanyák lakóival tegeződik. Ebben a régióban nem nagyon cserélődik a lakosság: ritkán építenek új épületeket, jellemzőbb, hogy a régiek néptelenednek el. A legnagyobb változásokat a természet okozza: a legelő helyét gyakran elfoglalja a belvíz, a folyamat néhány éve kezdődött, idénre elég rossz lett a helyzet – mondja.
A ló egy terepjáró
A lónak szerinte meg sem kottyan, hogy a szokásos egy helyett most három embert húz, a rögös utakat is remekül kiegyensúlyozza. A nóniusz híres teherbírásáról, és egyébként is: „Olyan a postásló, mint a terepjáró” – mondja gazdája. Sokszor magától kanyarodik: „Tudja, mi az útvonal, minden tanyára befordul”. Ahol lovak is vannak, Kati jelzésképpen nyerít egyet, amire nyerítés a válasz, amit még néhány ide-oda nyerítés követ: „Mi is köszönünk, ha találkozunk, ő ugyanúgy üdvözli a többieket” – magyarázza a gazdája. Amikor megállunk, a ló egyből falatozni kezd.
Amikor rákanyarodunk at 451-es útra, kamionok húznak el mellettünk, ami nem zavarja a lovat. Gazdája arra a pilótára nagyon mérges, aki egyszer egy vegyszeres repülővel tréfából öt méterrel a fejük felett húzott el. A ló nagyon megrémült, mint mondja, kishíján belefordult az árokba.
Kulik István egyelőre nem tervezi a nyugdíjat, noha egy fél maréknyi gyógyszert kell szednie betegségeire. A szomszéd tanyán egy Marika nevű nő jön elénk csaholó kutyáival, a ház körül tehenek és egy magyar szürkemarha legel. Váltanak pár szót, felemlegetik az esetet, amikor Marikának és élettársának két tehenét és egy borjúját ellopták. „A parasztnak téglát kell tennie a feje alá, hogy ne tudjon mélyen aludni – mindig ezt mondta a nagyapám” – magyarázza a kézbesítő. Aztán megegyeznek abban, hogy tudják, ki volt a tolvaj, de ahogy a kerékpárlopásoknál, ilyenkor sem lehet mindig felelősségre vonni az illetőt.
Egy olasz tenyésztő éppen nincs otthon, amikor megérkezünk, Kulik István felhívja, és néhány perc múlva befut a középkorú férfi. Tört magyarsággal beszél, miközben aláírja ajánlott levelét.
A halottakat is sokszor a postás találja meg
„Szépség nyáron a táj, nagyon jó szabadon járni, mindig a magam ura, gazdája szerettem lenni. Kijövök ide, itt vidulok föl” – mutat a postás a környékbeli tanyák nyomaira, ahol korábban nagyszülei éltek. Munkájának ugyanakkor megvannak az árnyoldalai is: többször előfordult, hogy ő találta meg a tanyájukon meghalt magányos embereket. Megviselték a „remetében élt” emberek esetei – mondja. Olyan is volt, hogy ketten cipeltek ki valakit az útra a mentőhöz.
Miután kettő körül befejezi a munkát és visszatessékeli Katit az istállóba, kupákat és versenyeken készült fotókat mutat. Lovaival – köztük több a póni – rendszeresen jár amatőr fogathajtó versenyekre. Röszkénél lovas határőrként szolgált, ahol „fogtak csehszlovákokat, szlovákokat, románokat, orosz katonákat is”. De kapcsolata a lovakkal ennél is régebbi: tejeskocsis ember volt a szomszédjuk, a környező tanyákról gyűjtötte be a tejet. Gyerekként többször járt ki vele, és ha a szomszéd sokat ivott és a szekéren kis pihenőre kényszerült, átmenetileg ő helyettesítette a tejgyűjtésben.
Kulik István lovaihoz és a többi állathoz minden nap 4-kor kel, fél 8-tól ott van a postán, aztán a munka után megint jönnek az állatok és a föld. És ha ő az utolsó lovas postás, a többi tanyán hogyan oldják meg a kézbesítést? Mint mondja, kollégái már nem mennek ki házhoz, hanem az út szélén sorba rakott ládákba dobják be a küldeményeket. Ezt az úgynevezett támpontos kézbesítést Kulik István egy okból nem tartja jónak: „Akkor a tanyákról minden nap oda kell gyalogolni, olyankor is, ha nem jön semmi küldemény” – mondja.
A Szegedi Igazgatóság területén már az 1960-as évek elején megjelentek a lovas kezelők a nehezen megközelíthető külterületeken élő lakosság ellátásában. A kézbesítővel kötött megállapodás szerint a lovas postás a kezelőjárat ellátásához saját lovat, mint hátaslovat használt és saját költségén gondoskodott a ló felszerszámozásáról. A ló használatáról a posta lótartási átalányt fizetett, ebben az összegben a lótartással – istálló biztosítás, lóápolás, lóadó stb. – és a felszerelés használatával kapcsolatos összes költségek benne foglaltak.
A korabeli adatok szerint 17 településen volt főleg nyerges, lóhátas lovas kezelőjárat. A 17 településből 10 településen egész évben lóval közlekedtek a postások, 7 településen időszakos volt a ló használata, októbertől márciusig lóval, áprilistól szeptemberig kerékpárral közlekedtek. A külterületi támpontos kézbesítés bevezetése és az úthálózat fejlesztése a legtöbb helyen kiváltotta a lovas kézbesítést. Az 1990-es évek elejére már csak két szomszédos településen, Csongrád-Bokros (időszakosan) és Gátér (egész évben) maradt meg a lovas kézbesítés. A Csongrád – Bokros postán a lovas kézbesítést kiváltották gépjárműre. Gátérre 1962. augusztus 1-gyel vezették be a lovas kézbesítést. Kulik István elődje Fazekas László volt, Kulik István részére 1987-ben engedélyezték a lótartási átalány kifizetését. (Forrás: Origo, Magyar Posta)
Postás Magazin, 2016 december
Hungarikum lehetne az utolsó lovas postakocsi
Sokszínű Vidék, 2017. 05. 09.
Kulik István levelet kézbesít Fazekas Ferencnének lovas postakocsijával egy Gátér határában található tanyánál 2012. szeptember 7-én. Az ország egyetlen lovas postása a Bács-Kiskun megyei község körüli kiterjedt tanyavilágban látja el kézbesítõi feladatait. MTI Fotó: Ujvári Sándor
Gátéron működik az ország egyetlen, egyben utolsó lovas postása.
A Bács-Kiskun Megyei Értéktár Bizottság 2015-ben megyei értékké nyilvánította a gátéri lovas postást, így az akár a hungarikumok előszobájába, a Magyar Értéktárba is bekerülhet, ahonnan egyenes út vezet a Hungarikumok Gyűjteményébe.
Kulik István halad lovas postakocsijával Gátéron 2012. szeptember 7-én. MTI Fotó: Ujvári Sándor
A Magyar Posta 1962. augusztus 1-től vezette be a lovas kézbesítést a tanyás településeken. Mára ezt a szolgáltatást a legtöbb helyen felváltotta az utak szélére kihelyezett postaláda. Az egyetlen település az országban, ahol még a mai napig is működik a lovas postai szolgálat, Gátér község. Kulik István, a Magyar Posta alkalmazottja 1987 óta tölti be ezt a tisztséget.
Kulik István (j) Kovács Károllyal beszélget lovas postakocsiján ülve Gátér határában 2012. szeptember 7-én. MTI Fotó: Ujvári Sándor
A Gátérhoz tartozó tanyavilágban több mint 100 főnek szolgáltat lovas postakocsin a
posta.
A levélküldemények és újságok kézbesítése mellett Kulik István talán még sokkal értékesebb feladatot is ellát: kapcsolatot tart a tanyavilágban magányosan élő emberekkel, hozza-viszi a falubeli híreket. Olykor bevásárol, becipeli az udvarról a tüzelőt, segít, ha ellik a tehén, vagy szól az önkormányzatnak, ha nagyobb segítségre szorul valaki.
Kulik István levelet kézbesít Szabados Klárának lovas postakocsijával egy Gátér határában található tanyánál 2012. szeptember 7-én. MTI Fotó: Ujvári Sándor
Talán mindezektől is sokkal fontosabb, hogy a magányos, egyáltalán nem mobil tanyasi lakosok szót válthatnak valakivel, ezáltal kicsit bekapcsolódhatnak a falu életébe. Megesik, hogy kiváltja az idős emberek gyógyszereit, vagy bevásárol nekik a gátéri boltban.
Remélve, hogy nem megy el az utolsó lovas postakocsi, a hungarikumok között mi találnánk neki helyet. És Te?
Forrás: https://sokszinuvidek.24.hu/eletmod/2017/05/09/hungarikum-lehetne-az-utolso-lovas-postakocsi/
Az utolsó postakocsi
Kulik István 1987 óta a Magyar Posta alkalmazottja Gátér községben. Az elmúlt 33 évben lovas kocsival töltötte be eme tisztséget, s mára ő maradt egyedüli hírmondónak.
A Gátérhoz tartozó tanyavilágban több mint 100 főnek szolgáltatja lovas postakocsin a küldeményeket, de emellett talán még ennél is fontosabb feladatot lát el: a magányos, egyáltalán nem mobilis tanyasi lakosok szót válthatnak Kulik Istvánnal, ezáltal egy kicsit bekapcsolódhatnak a falu életébe.
Nem egyszer az is előfordult már, hogy az idős emberek gyógyszereit kiváltotta vagy bevásárolt nekik a gátéri boltban.
2015-ben a Bács-Kiskun Megyei Értéktár Bizottság megyei értékké nyilvánította a gátéri lovas postást, ennek köszönhetően pedig akár a Magyar Értéktárba is bekerülhet, ahonnan egyenes út vezet a Hungarikumok Gyűjteményébe.
Az utolsó magyar postakocsis nemcsak hogy szó szerint egyedülálló az országban, emellett hagyománytisztelő, tradicionális értékeket is képvisel, nem utolsósorban pedig támogatja az országban amúgy is kihaló félben lévő tanyavilág lakosait.
