Arany Jánostól Baranyi Ferencen át Varró Dánielig sok költő megénekelte a postásokat. Összegyűjtöttünk egy csokorra való verset, és közzétesszük, hogy választani lehessen közülük ünnepségekre – óvodás korú gyerekektől a felnőtt versmondókig.
Arany János: Újévi köszöntés
Mint a Noé hű galambját,
Ki reménynek viszi lombját,
Várnak engem mindenek;
Sok sötét arc lángra lobban,
Sok kebel ver hangosabban,
Ahol én megjelenek.
Kérdik: van-e levél Tüge?
S kiki, amin szíve csügge,
Arra gondol hirtelen:
Ez rokonra, jó barátra,
Az geschäftre, actiákra
S hogy kél a rozs odafenn.
Ez, ha rózsaszín kopertát
Hoztam neki: egy sechsert ád,
Máskép nincs becsűletem;
Amaz reszket, ha nincs frankó,
S bár majd fölveti a bankó,
Rám kiált: nem fizetem!
Pénzt vár a diák gyakorta,
De ha atyja jól lehordta:
Hogy reám néz, mily vadon!
Úrfi, legyen jó reménybe:
Nem búhattam a levélbe,
Ahogy vettem, úgy adom.
Így bolyongok télen, nyáron,
Porba, fagyba, vizen, sáron
Tisztem teljesítni kész;
És most boldog új esztendőt
Kíván szebbnél szebb jövendőt
Tüge Sándor
levelész
(1853)
Tompa Mihály: Postadal
Zárt szobában, únalom közt,
Mig sok ember tespedez,
És szemétől a komor fal
Annyi szépet elfedez:
Völgyek, erdők és folyók közt
Vígan hajtok addig én!
És örömet nyujt az élet
A természet nyilt ölén.
Víg danára nyílik ajkam,
S merre hajtok, száz szekér
– Postasípom nyers dalára, –
Mind utat nyit, mind kitér.
Úti táskám rejtekéből
Bú, remény csak úgy repűl,
Jövetemre sok vidám arc
Elborúl, sok felderűl.
Sok szülét, rokont, barátot,
Édesen megnyugtatok;
Messze földről ennek, annak
Szíves óhajtást hozok.
A sohajtó lányka keble
Boldog érzelmekre kél,
Ha táskámban kedvesétől
Van egy édes kis levél.
A pazar fiú reménnyel
S nyugtalan vár énreám:
Mert a rég várt örökséget
Érkeztemmel kapja tán;
S mindezekre semmi gondom…!
Dudorászva dalra dalt!
Vígan hajtok, nem cserélek
Sok emberrel hívatalt.
Reményik Sándor: A postás
A levelet átnyujtja, s elköszön.
S ahogy búcsúzik, mintha mondaná:
Ami benne van, ahhoz nincs közöm.
Megy, hogy a nyári port, s a tél havát
Lerázhassa a szomszéd küszöbön.
Ahogy búcsúzik, mintha mondaná,
Nem érdekelhet egyéb engemet,
Mint utca, házszám, ajtó, emelet.
Csak kívülről látom a levelet.
Kezén világok iramlanak át.
Szerelmek égnek, és melódiák
Örvénylenek ezer pecsét alatt.
Neki pecsétet törni nem szabad.
A titkok végtelenjén átmegyen
Húnyt szemmel, házról-házra, csendesen.
Mosolyt fakaszt – és nincs érdeme benne.
Könnyet fakaszt – és nincsen vétke benne.
Vihart támaszt – és nem ő támasztotta.
Kegyelmet oszt – és nem ő osztogatta.
Olyan világtól idegennek tetszik,
És mégis olyan emberinek tetszik
E kéz, mely nem tudja, hogy mit cselekszik.
Baranyi Ferenc: A hírhozókhoz
Ki jégesőben, hóban, éjsötétben
ácsol hidat „lélektől lélekig”,
kinek az arcát szinte meg se nézem,
de száz közül is kihallom lépteit,
ki folyton fárad mások érdekében,
még akkor is, ha észre sem veszik –
övé legyen e néhány kurta strófa,
a postásé, ki hírek hordozója.
Mert hírre vár mindenki a világon,
hiszen a hír világokat fon át,
kifoghatunk a kozmikus magányos,
ha hallatunk magunkról legalább,
adjunk életjelet mindig, mindenáron:
tudjunk egymásról – így leszünk család!
Higgyétek el: nem didergünk a földön,
csak a postás naponta ránk köszönjön!
Ha olykor-olykor távoli barátunk
üzen a zengő huzalon át,
ha megjön a levél, amire vártunk,
s szobánkba hozza vén szülénk szavát,
ha táviratban minden jót kívánunk
annak, ki nékünk minden jót kíván –
hazák határait lépi át házak
különbékéje s békességet áraszt.
Ki folyton fárad mások érdekében,
még akkor is, ha észre sem veszik,
kinek az arcát szinte meg se nézem,
de száz közül is kihallom lépteit,
ki jégesőben, hóban, éjsötétben
ácsol hidat „lélektől lélekig” –
övé e vers, mit borítékba téve
elküldök minden postás lakcímére.
Váci Mihály: Piros postaládák
(részletek)
Bár ott lehetnék mindenütt, ahol
a ti lobogó színetek dalol:
tanyán, boltok tornácain, a fák
árnyaiban, tanyasi iskolák
eresze alatt, mély dűlőutak
fordulóin, a falusi kutak
mellett, ahol a pletykaszó csobog,
gyárkapukon, a sűrű városok
forró útjain, ütőerein,
szív alakú dobogó terein
harsány vörös kiáltások: Ide,
kinek panasza van vagy jó híre!
Nektek szégyen, hazugság, félelem
nélkül vall bűn, szegénység, szerelem,
s őszintébben, mint oltárok előtt,
gyónnak nektek csalók és szeretők.
Mit hivatal nem tudhat soha meg,
dühös ökölként dobog bennetek.
Statisztikák tátongó hézagát
nektek diktálja a sok család,
s azt is, amit a jelszavak után
csak otthon motyog el a ferde száj.
Kis pléhdobozok, skatulyaszívek,
igaz történelmünk tibennetek
írott: – ti őriztek eskű alatt
vallott igaz dokumentumokat.
Bíztassatok: – legyek én is teli
népem reggeli, déli, esteli
óhajával, üzeneteivel,
bajával, zúgó örömeivel,
feszítsenek szét – akár a tömött
postaládát – sürgető örömök,
gyújtsek magamba millió panaszt;
s postafordultán adjak rá vigaszt.
Gábor Ferenc: Mint szárát a súlyos búza
A táskámban szép utcarendben
sorakozik a napi posta –
keskeny vállam ferdére húzza,
mint a szárát a súlyos búza.
Huszonnégy utca
öröme, gondja
a fejemben.
Hányféle ház, hány utcaajtó, ablak,
hányféle ember!
És nekem ezt mind ismernem kell.
Ott van mindenik mindenütt velem,
s ha megszólít egy,
hogy: „postás bácsi, nincsen levelem?” –
meg kell adni reá a választ.
Szép munka ez, de fáraszt, fáraszt.
Nehéz az utcát róni folyton,
de van úgy,
hogy csak a nagy leány van otthon
vagy a menyecske, éppen egyedül,
s fürdőruhában, ha a nyár hevül –
a postásnak nyílik az ajtó
(bár sokat jön-megy, nem csavargó)
s minek szégyellni a postás előtt,
látott már ő fürdőruhába’ nőt.
A postás mégis – hej, a mindenét! –
végighurcolja rajtuk a szemét,
s hogy nem tehet mást, sóhajt egy nagyot:
„Milyen nagy kár, hogy nem legény vagyok!”
De hagyjuk a humort,
majd’ minden háznál érlelik a bort.
S kit kínálnak meg oly jó szívvel,
mint őt, a postást Mihálynap után?
Az ám!
Hát csak módjával él a nedűvel.
E szakmában az ital bűnjel.
Igen, ez az időszak, mikor
a pincékben a must kiforr
az utcák bágyadt verőfényben állnak,
becsukják ablakuk a házak.
Megjöttek a reggeli derek.
Sietősek az emberek,
a motorkerékpárosok
raja az utcán nem robog.
S mindennap kevesebb gyerek
szólít meg: „Nem tetszett hozni levelet?”
Ilyenkor visszagondolok:
hogy elillantak a napok!
Észre se vettem, itt az ősz,
csendesebbek az udvarok,
a piros virágcserepek
mostmár belülről díszlenek.
És nem várnak rám a kapukban
vagy árokparton üldögélve
csöndben nyugdíjas öregek –
már bent a házban fizetek.
Kívülről is kedves a város,
de így belülről sokkal mélyebb –
hányféle ház, hányféle ember,
hányféle élet!
S én külön mindben benne élek.
Horváth Jenő: Postás vagyok
Postás vagyok. A táskámban mindig
sok embernek sok-sok üzenet.
S nekem nem hoz senki levelet.
Várnak reám s jönnek is örömmel,
de az öröm nem reám nevet:
sose nézik meg a szememet,
csak a levelet, csak a levelet.
Utcahosszat minden ember ismer
s minden ajtón szabad bemenet.
Ámde sehol meg nem pihenek.
Mindenki hív – s nem marasztal senki.
Nem is vagyok. De van: üzenet.
Meg se fogják nyújtott kezemet,
csak a levelet, a levelet.
Mennyi öröm s mennyi idegen gyász!
Sokszor szaladnék, de nem lehet;
koldusan is osztok kincseket.
Szeretnek. De nem magamért. Érte,
aki messze van és nem feled,
ki küld maga helyet engemet…
… csak a levelet, csak a levelet.
Postás vagyok a szívemben mindig
sok embernek sok-sok üzenet.
S másnak viszek, másnak örömet.
De ha látom, hogy kigyúl az arca
és örömét én felezem meg:
hordom – elfeledve szívemet –
csak a levelet, a levelet.
Székely Dezső: A kis postás
-Mi leszel, ha nagy leszel?
-Mondtam már, hogy postás.
A táska se nehezebb,
mint a tollbamondás.
Minden reggel tömött lesz
vállamon a táska,
sok szép lapot, levelet
viszek minden házba.
Örülnek az emberek,
s köszönik majd szépen.
Jókívánság, örömhír
lesz minden levélben.
Varró Dániel: Mért üres a postaláda mostanába’?
Nem tudom, hogy mostanába’
Mért üres a postaláda.
Megy az ember oskolába,
Belekukkant, belenéz:
Se képeslap, se levél.
Postás bácsi, mondja, drága,
Hol csatangol mostanába?
Új ficsúrok, asszonykák
Nekem, kérem, azt mondták,
Mostanában más a módi,
Nem divat már futni-lótni.
Én hallgattam az intelmekre,
Felköltöztem az Internetre.
Untam is már lótni-futni,
Meg hát aztán, tetszik tudni,
Délutánra általában
Átkozottul fájt a lábam.
Mer’ azelőtt minden háznál
Személyesen kint termettem –
Mostanában moccanom se köll, hogy
Itt lakok az internetben.
Azóta a levelek
Nem hevernek kupacban,
Levél helyett üzenet,
Bélyeg helyett kukac van.
Lábom nem fáj, még ha fáj is,
Létezésem virtuális.
A nevem is más lett, rám a
Régi név már nem illett,
Nem hívnak már Gálnak, Pálnak,
Hanem hívnak Emilnek.
—
Emil bácsi, tiszteletem,
Jött-e ma is tíz levelem?
Jött, Varró úr, izengettek
Nem is tízen, tizenketten.
Írt a Babaarcú Démon
(Egy szívnek, mi olvadékony,
Sokat jelent ez a pár szó),
Írt a Büdös Pizsamázó,
Írt a Bús, Piros Vödör
(Kit szomjú fájdalom gyötör),
Írt a híres Paca cár,
Írt a Nagy Zsiráfmadár,
Írt a kék szemü, daliás Luk gróf
(Mind két füle mazsolás kuglóf),
Írt Szösz néne (igen, ez ő),
Írt a Devizalevelező
Írt a Csálé és az Egyenes
(Egyik email, másik sms),
Elefánt úr s a többi állat,
Egyet én írtam magának,
Mert múltkor a címzés, kérem,
Rossz volt tízből nyolc levélen,
Elgépelte, tiszta rosszak,
Azt a nyolcat visszahoztam.
Vincze Klára: Postás
Tekerem kerekem
mert ez az én kenyerem.
Szemem a kertalját kutatja,
mert a POSTÁST a kutya megugatja.
Viszek én újságot, pénzt levelet,
többször fizetek, mint ahogy beszedek.
Nem számít ha jő az eső,
az sem baj ha tűz a nap
sem a hideg, sem a nagy hó
mikor kezünk lábunk majd elfagy.
Mert a POSTÁS az utcát járja
nap mint nap.
Matos Maja: Kézbesítő
Ugat már a sok kutya,
Ki jár erre? Ki tudja?
Utca végén a postás,
Ezért van az ugatás!
Lassan halad, meg-megáll,
Néha be is kiabál:
Itt a postás! Jó napot!
Hoztam egy kis csomagot.
Pár nyugdíjas, csak azt várja,
Hogy a pénzét kézben lássa.
Szép jó napot! szól a Csaba,
A nyugdíját ma megkapja!
Írja alá itt a lapon,
Aztán veszem a kalapom!
Sietek, mert várnak sokan,
Csak drótszamár az én lovam!
Matos Maja: Postás az én anyukám
Postás az én anyukám,
Reggel indul, jó korán.
Felveszi a zöld ruhát,
Csinos az én anyukám!
Ott a postán mit csinál?
Mi a dolga a postán?
Megmér sok-sok csomagot,
Bélyeget rak, jó nagyot!
Csekket dug be egy gépbe,
Szétvágva jön kezébe!
Elkéri a pénzeket,
Árulja a képeket.
Este-felé haza jön,
Jó hangosan beköszön:
Itt a postás gyerekek!
De nem hoztam levelet!
B. Horváth István: Ballada a postásról, mert nem biztos, hogy ő a hibás
Nem azért, mert esőben-hóban,
de esőben és hóban is
hírek, távolok hozója.
Utca-vándor, úr és szolga is.
Dolgaink közvetítője, hamis
létünkben Ő a várakozás.
Titok-őr, s hogyha hallgat is –
nem biztos, hogy Ö a hibás!
Van, akinek nincs rokona,
küszöbén nem lép át köszönés.
Házán a csend is zenebona,
rázza fuldokló köhögés.
Az ablaknak dől, röhög és
kitartottja a szenilitás.
Várja a postást, de nem jön még –
nem biztos, hogy Ő a hibás!
Másban keresel okot, hibát,
ha késik a hír, csomag, levél.
Zűrt keversz, csapsz patáliát,
pedig nem írt, mert már nem él
a kedves, vagy vár és remél…
tán vége… mert valaki más
is elküldte – Véle – üzenetét –
nem biztos, hogy Ő a hibás!
Ajánlás:
Herceg! Te vagy a címzett, édes,
meg a feladó, nem vitás.
De gondold meg: a címzés téves –
nem hiszem, hogy Ő a hibás!